Az M3-as végén ott várt a bizonyíték, hogy az emberek tényleg gyógyulni akarnak
Szombat dél. M3-as autópálya, irány Nagykálló. Egy csodás kisváros, fantasztikus kongresszusi teremmel, ahol kétszázötven ember vár.
Kétszázötven ember már komoly tömeg, ekkora figyelemért egy tisztességes rockzenekar is összetenné a két kezét, én pedig megyek hozzájuk azzal a furcsa érzéssel, hogy ezek az emberek a saját egészségükért tesznek egy komoly lépést.
Ilyenkor már napokkal korábban készülök. Az úton is van bennem egy jóleső izgalom, jönnek a gondolatok, és pontosan tudom, mivel fogok kezdeni.
Pont ma van a Cöliákia világnapja. Ne már. De hát mindenki az. Vagy legalábbis sokkal többen érintettek, mint ahányan erről tudnak.
Az utcán sorban állnak az emberek. Érkezés, várakozás, kíváncsiság. Aztán elkezdem, és megszűnik az idő. Megszűnik a tér. Marad a belső világunk, a testünk, amelyet naponta rombolunk, sokszor teljes tudatlansággal, jó szándékkal, megszokásból, rohanásból, félelemből, vagy csak azért, mert ezt tanultuk.
Mi van? Ez a mondat azon a délutánon sokszor elhangzott. Láttam az arcokon, mikor érkezik meg egy gondolat. Láttam, amikor valaki hirtelen összeköt két dolgot, amit addig külön kezelt. A puffadást, a fáradtságot, a migrént, a bélrendszert, a gyulladást, a saját életét.
Négy órán keresztül tartott az előadásom, egyetlen szünettel. És végig figyeltek. Mindenki. Nem udvariasságból, hanem mert érezték, hogy róluk van szó.
Ez az, amiért megéri. Hogy miattam képesek saját magukért négy órán keresztül figyelni. Akarják a tudást. Szeretnének gyógyulni. És végre azt is érteni, mi történik bennük.
Nekem ők a hőseim! Azok az emberek, akik szombaton eljönnek, leülnek, figyelnek, kérdeznek, és közben lassan megértik, hogy a testük nem ellenségük, csak végre valaki lefordítja nekik, mit üzen ezernyi formában.
Imádom őket. Bármikor. Bármeddig.
Május 16., Nagykálló. Köszönöm!